A Bethlen Gábor Általános Iskola Hajdúböszörmény egyik legrégibb intézménye. Az írásos emlékek szerint az épületet, amely a Bethlen Gábor utca és az akkori Uzonyi utca, a mai Tizenhárom vértanú utca sarkán állt, 1902-ben adták át rendeltetésének.
Az 1902/1903-as tanévben az anyakönyvbe 99 első osztályos fiút jegyzett be Kiss József osztálytanító.
1981-től lettünk testnevelés tagozatosak, a jogszabályi módosítás óta emelt szintű testnevelést oktatunk.
Iskolánk 1994-ben vette fel Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nevét.
2005-ben 392 a diákok, míg a 38+1 a pedagógusok száma.
Apja Dobó Gábor, bár a történelmi Dobó család ruszkai ágából származott, maga szerény körülmények között élő családban nőtt fel. Édesanyja Gyöngyösi Zsuzsanna. Az elemi és a középiskolát szülővárosában járta, a tanítóképzőt Zilahon végezte. Diplomáját 1882. júniusában kapta meg.
Egy évig szülővárosában, majd négy éven át Büdszentmihályon (ma Tiszavasvári) tanított. 1884-ben vette feleségül Sőrés Szidóniát, házasságukból öt gyermek született.
1887-ben választották Hajdúböszörményben ismét tanítónak, ahol 1908-tól az Uzonyi, ma Bethlen Gábor Általános Iskola igazgatójaként tevékenykedett 1925-ig, nyugdíjazásáig.
Elnöke volt a helyi és az Alsószabolcs-hajdúvidéki református egyházmegyei tanítóegyesületnek, a Gönczy Egyesületnek, 1923-tól az Országos Református Tanító-Egyesületnek, valamint tiszteletbeli elnöke a Magyarországi Tanítóegyesületek Országos Szövetségének.
Irogatni a zilahi tanítóképző önképzőkörében kezdett, előbb a Szabolcs vármegyei Közlöny, majd a Protestáns Népiskolai Lap munkatársa. 1891-ben a Protestáns Tanítók Lapját és a Magyar Protestáns Néptanítót egyesítette, és mint szerkesztő Tanítók Lapja címmel jelentette meg.
Kossuth 90. születésnapjára adta ki „Élet és jellemrajz” című művét, 1895-ben pedig megjelentette A Magyar Népoktatásügy és a Néptanítók helyzete című munkáját. Írt nyelvtan, számtan, természetrajz és földrajz tankönyvet.
Munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia Wodianer-díjjal jutalmazta, az Alsószabolcs-hajdúvidéki egyházmegye pedig nyugalomba vonulásakor ezüst koszorúval tüntette ki.
Temetése országos esemény volt, halála után öt évvel sírja fölött a hálás utókor felavatta a Nagy Sándor János debreceni szobrászművész által készített életnagyságú ülőszobrát.
Hajdúböszörmény Dobó Sándor-díjat alapított, amelyet évente a Város Napján, szeptember 13-án kaphat meg egy kiváló helyi pedagógus.
Érdeklődésem Dobó Sándor élete iránt onnan ered, hogy szüleim 1956-ban megvásárolták egykori lakóházát a Benedek János utcán. A ház kisebb részében élete végéig velünk volt a neves tanító legfiatalabb gyermeke, Anna. Annuska nénivel családias kapcsolat alakult ki, amelyben ő is megosztotta velünk élete minden apró részletét. Mesébe illő történetekben tárult fel előttünk a Dobó-ház megannyi emléke, a „Kedvesapám”-mal kapcsolatos események. Gyermekkorom egyik felemelő élménye, amikor kezembe vehettem a kemény dobozban, sötétkék bársonyon nyugvó jubileumi ezüstkoszorút, vagy a Kossuth temetésén viselt karszalagot, amelyeket ma már a Hajdúsági Múzeum tárlójában láthatunk. Sajnos egy tűzeset sok családi dokumentumot elpusztított. Rendelkezésemre néhány újságcikk, fotó, családfa és üdvözlőlap áll, amelyek részben Annuska nénitől, részben egyik unokájától, dr. Molnár Kálmánné tanárnőtől származnak. Ezek alapján gyűjtöttem össze a kortársak méltatását, emlékezését felhasználva az alábbiakat:
Dobó Sándor pályája kezdetén, már büdszentmihályi tanítóként is a legnemesebb értelemben vett néptanító volt. Számtalan egyesületben viselt tisztséget, pl. a Gazdakör jegyzője, az önkéntes tűzoltóegyletben jegyző és tiszthelyettes, két temetkezési egyletet szervezett, igazgatott egy keresztyén fogyasztási szövetkezetet. Közben tanügyi cikkeket írt a Szabolcs vármegyei Közlönybe, közülük egyet a Bars Vármegyei Közlöny is átvett, és munkáját pályadíjjal jutalmazta. Rendszeresen dolgozott a Protestáns Népiskolai Lapba, és már elnöke volt az Alsószabolcs-hajdúvidéki református tanítóegyesület északi részének.
Tanügyi lapszerkesztőként olyan tiszteletben állt, hogy halála után a Tanítók Lapja címoldalán feltüntették: „Negyven évig szerkesztette Dobó Sándor”.
A tanítóság érdekében írt számtalan cikke alapján nevét már az 1890-es évektől országszerte, így a Parlamentben is ismerték.
1891-ben felkínálták számára a tanfelügyelőséget, de ő maradt tanítói hívatásánál.
1894-ben szervezője volt a debreceni tanszerkiállításnak, tagja a bírálóbizottságnak, és szerkesztette a Kiállítási Értesítő című lapot.
Részt vett a tanítók minden országos gyűlésén, tagja volt az Országos Bizottságnak. Az 1896-ban tartott II. Tanügyi Kongresszusnak, és az akkor tartott egyetemes tanítógyűlésnek jegyzője volt. Szerkesztette a Protestáns Egyháztörténelmi Irkát.
Az 1907-es közoktatási törvénnyel kapcsolatban a miniszter, Apponyi Albert jelenlétében kifejtett bírálatával elérte, hogy írásban beadott javaslatait a törvényhozók részben figyelembe vették. Ebben a munkában barátja, a hajdúböszörményi képviselő Benedek János segítette.
Igazgatóvá történt kinevezése után is töretlenül harcolt a tanítóságért.
1911. december 8-ára a régi képviselőházba országos tanítógyűlést hívtak össze, ahol ő volt a tanítóság anyagi megbecsülését követelő téma előterjesztője. Meggyőződésétől semmi nem térítette el, programjának mérséklésére még az államtitkár sem tudta rávenni 1913-ban.
1917-ben a város közellátását szervezte. Kellemetlenségei voltak a kommün alatt, de a társadalmi tevékenységet nem hagyta abba. Presbiter, egyházi és községi iskolaszéki tag, városi képviselő, a vármegyei törvényhatósági bizottság tagja. Az egyleteket, alapítványokat jótékonysági rendezvényekkel segítette. Az iparos ifjúságnak önképzőkört alakított. Tanítói otthont létesített, jegyzője volt az első világháborúban elesett hősök emlékszobor bizottságának.
A Tanítók Országos Szövetségénél végzett szervezőmunkája során az egyetemes tanítóság ügyéért harcolt, legtöbbet mégis a kálvinista tanítóság egyesítése és jóléti intézményeinek megtermelése terén tett.
Amikor 1923-ban az Országos Református Tanítóegyesület elnökévé választották, hozzálátott az átszervezéshez. Terveit az 1926-ban Hódmezővásárhelyre összehívott közgyűlésen a nagy ellenzéki tiltakozás ellenére is megvalósította. Az egyesületet olyan vagyoni helyzetbe hozta, ami lehetővé tette, hogy Hajdúszoboszlón és Balatonalmádiban nyaralóhelyet teremtsenek a tanítók számára.
„Pazar kézzel szórtad lelked gazdag tárházából a kincseket. Gyújtogattad az apró mécsvilágokat a gyermeki lelkekben…De nem elégedtél meg azzal, ami egy ember kötelességének elő volt írva, azon fölül, szinte emberfelettit cselekedtél…
Vándorbotot vettél kezedbe, hogy megtanítsd a magyar tanítóságot mankó nélkül járni. Hogyan ragyogott homlokod körül a glória, amikor Isten által kegyelemből adott csodálatos szónoki képességeddel felnyitottad a szemeket, felgyújtottad a szíveket. Bejártad az országot. Ostor voltál azokkal szemben, akik nem akarták megérteni nemes harcod igazságos voltát. Korbácsa voltál a tespedőknek, tétleneknek. Erő voltál a gyengéknek” – méltatta ezekkel a szavakkal Ormós Lajos az ORTE alelnöke..
Sokat utazott, de őt is sokan felkeresték. A Benedek János utca 19. szám alatt lévő házban gyakran megfordultak a neves vendégek. Járt itt Jókai Mór, Deák Ferenc, Benedek János, Ady Endre.
Személyes tragédiákból bőven kijutott neki. Kisebbik fiát, Istvánt 17 évesen temette el 1909-ben. 1914. augusztus 15-én elsőszülött gyermeke, Gusztáv a háború első hajdúvármegyei halottja lett Sabácnál. A háború áldozata volt legkisebb lányának vőlegénye is. A mély gyász sem állította meg céljai megvalósításában.
Családja óvó-féltő gondoskodással vette körül. Egyik legfőbb támasza a középső lányának férje, Varga Lajos tanító. Ő apósának mindenben követője, segítője, szerkesztőtársa, aki maga is rendkívül kreatív, zenét szerez, hegedül, verset ír.
Élete alkonyán a családon túl boldoggá tette az idős, de fáradhatatlan tanítót, ha látta alkotásait.
Még 1930. december 11-én választmányi gyűlésen vett részt, január végén azonban a tüdőgyulladás legyőzte. Ereje kezdett hanyatlani, és 1931. február 16-án este végleg megpihent.
A Keleti temetőben helyezték örök nyugalomra. Még a temetése idején létrehozták a Dobó Sándor-alapot. Felesége háromévi özvegység után került szeretett társa mellé.
A halálának ötödik évfordulóján elhelyezett szobra ma is eredeti helyén áll, sajnos méltatlanul elhanyagolt környezetben. Úgy vélem gondosabb emlékezetet érdemel, akit Baltazár Dezső a következőképpen méltatott:
„Az ő hatása alatt századok mulasztását pótló előrehaladás történt a magyar református tanítóság erkölcsi és jogi érdemesítettsége tekintetében”
Összeállította: Bagossi Gáborné
